Kapacitástervezés (AISC)

A kapacitástervezés a szeizmikus ellenőrzés része, és biztosítja, hogy a kapcsolat elegendő alakváltozási kapacitással rendelkezzen.

A kapacitástervezés célja annak megerősítése, hogy az épület kontrollált duktilis viselkedést mutat, hogy elkerülje az összeomlást egy tervezési szintű földrengés esetén. A képlékeny csukló várhatóan a disszipáló elemben jelenik meg, és a kapcsolat összes nem disszipáló elemének biztonságosan kell tudnia átvinni a disszipáló elem folyásából eredő erőket. A disszipáló elem általában egy gerenda a nyomatékálló keretben, de lehet például egy homloklemez is. A biztonsági tényezőt nem alkalmazzák a disszipáló elemekre. Két tényezőt rendelnek a disszipáló elem folyáshatárához:

• R_y – a valószínű és a minimális folyáshatár aránya – AISC 341-16 – A3.1 táblázat; anyagokban szerkeszthető
• \( C_{pr}=\frac{F_y+F_u}{2\bullet F_y} \le 1.2 \) – alakváltozási keményedési tényező

A disszipáló elem végső szilárdsága az R_t tényezővel növekszik – a valószínű és a minimális húzószilárdság aránya – AISC 341-16 – A3.1 táblázat; anyagokban szerkeszthető

Az anyagdiagram a következő ábra szerint módosul:

A disszipáló elem megnövelt szilárdsága lehetővé teszi olyan terhelések bevitelét, amelyek hatására a képlékeny csukló a disszipáló elemben jelenik meg. Nyomatékálló keret és gerenda mint disszipáló elem esetén a gerendát M_y = C_prR_yF_yZ_pl,y nyomatékkal és a megfelelő nyíróerővel kell terhelni: V_z = –2 M_y / L_h, ahol:

• F_y – jellemző folyáshatár
• Z_pl,y – képlékeny keresztmetszeti modulus
• L_h – a gerenda képlékeny csuklói közötti távolság

Aszimmetrikus kapcsolat esetén a gerendát mind pozitív, mind negatív hajlítónyomatékkal és a megfelelő nyíróerőkkel kell terhelni.

A disszipáló elemek lemezei ki vannak zárva az ellenőrzésből.